Hip hop tánc: crew, zeneiség és formációk

A zeneiség az, ahogyan a táncosok hallják, értelmezik és eltáncolják a zenét: ez adja meg a mozdulatok hangulatát, és ez kínálja a követendő hangokat. A zeneiség átültetésének alapvető szerkezeti eszköze a 8-as számolás (angolul 8-count), amely egy zenei frázist nyolc ütésre bont, és keretet ad a mozdulatok elhelyezéséhez. Minden 8 ütés után új 8-as kezdődik: a frázisok úgy követik egymást, mint egy történet bekezdései, amelyet a zenére mesélsz el. Egy 8-as elejét a downbeat, vagyis az ütem legerősebb hangsúlya alapján találod meg.

Egy 8-ason belül egyes ütések hangsúlyosak. Elhelyezhetsz például egy éles (sharp) mozdulatot az 1-re és az 5-re, majd folyékony átmenettel folytathatod a 3-ra és a 7-re. Finomabb bontáshoz a számolás tovább osztható: ha az ütések közé „and”-et számolsz („one and two and…”), 16 ütést jelölsz, az „e and” beiktatásával pedig gyors tempónál 32 részre bontod — ez a nagyon sűrűn egymást követő mozdulatok beillesztéséhez hasznos.

A hangsúlyozás azt is jelenti, hogy kiválasztod, melyik hangréteget táncolod. A basszus (a legmélyebb hang) földhöz kötött, lent maradó mozdulatokat kíván, például stompokat; a pergődob (snare), ez a száraz, staccato hang („ka!”) élénk, éles mozdulatokat; a hi-hat („tss tss”) az osztásokat jelöli; a szintetizátorok elektronikus hangjai pedig „gooey”, ellenállással teli, hullámzó mozdulatokat hívnak elő. A gyakorlati szabály: a gyors, éles mozdulat jobban illik a pergődobhoz, a kerekded, folyékony mozdulatok pedig a hosszabb basszusfutamokhoz. Másképp mondva: a testnek meg kell értenie a hangot, és úgy kell mozognia, ahogy az szól.

A formációk előtt a kivitelezés minősége tartja össze a koreográfiát. Az alap a grooving: azok a természetes fejbólintások és ringások, amelyeket a táncos aztán koreográfiává fejleszt; ez a „flow”, amely minden lépést és minden hangsúlyt összeköt. Erre az alapra épül a hitting (hit): az izmok összehúzása vagy megfeszítése egy erős hang kiemelésére, jól adagolt energiával — se túl lazán, se „túlságosan full out” —, kicsit úgy, mint egy hangra reagáló zenei vizualizáló.

Két fogalom segít változatossá tenni az anyagot. A milking azt jelenti, hogy egy mozdulatot a természetes megállási pontján túl is elnyújtasz, „kihúzod” az átmenetet (az útvonallal és a gyorsulással játszva). A textúrák azok a mozgásminőségek, amelyek a szám hangulatát tükrözik: staccato, folyékony (flowy) vagy nyers (gruff). A hitting, a milking és a sebesség szabályozásának kombinálásával éred el őket.

A hatékony próbához a markingot használod: jelzésszerűen, kevesebb energiával táncolsz — inkább fejben, mint a testedben —, hogy a zenére, az időzítésre és a helyekre koncentrálj. Csoportban ez felbecsülhetetlen, mert ott a szinkron az első. Szójegyzéki megjegyzés: ezek a kifejezések (hit, groove, milking, marking) az angol nyelvű közegből származnak, és nem mindegyiknek van egységesített francia megfelelője; Franciaországban többnyire változatlanul, angolul használják őket.

Csoportban az első erő az unisono: a táncosok ugyanazt a mozdulatfrázist egyszerre hajtják végre, esetleg a tájolás, az irány, a csoportméret vagy a színpadi zóna változtatásával. Hogy megtörd ezt a tömbhatást, ott a kánon, a zenei „round” (körkánon) táncos megfelelője: ugyanazt a frázist két vagy több táncos (vagy csoport) adja elő, eltolt kezdőpontokkal, egymásra csúszva vagy egymás után; lehet szigorú vagy laza (loose). A mirroring (tükörhatás), amelyben két vagy több táncos szimmetrikusan tükrözi egymás mozdulatait, fokozza a vizuális vonzerőt, és kiemeli a pontosságot és az egységet.

A ripple — más néven kaszkád vagy wave — egymás után végigfutó hullámhatás: egy táncos elindítja a mozdulatot, és minden következő gyors egymásutánban átveszi. A koreográfus választja meg az irányát (balról jobbra, elölről hátra vagy középről kifelé), és a beatre igazítja; a ripple a formációk közötti átmenetre és egy erős ütés kiemelésére is szolgál. A mozgás ellenpontjaként a kitartások (angolul holds) azok a pillanatok, amikor a táncosok kimerevítik a mozdulatukat: jól megválasztott helyen hangsúlyozzák a beateket, vizuális kontrasztot és erőt teremtenek, és kiemelik a zeneiséget.

Hátravan még az energia beosztása a szám teljes hosszában. A pacing a nagy intenzitású mozdulatokat lassabb szakaszokkal váltogatja; a táncosok közötti interakció (battle-ök, call-and-response, kapcsolatok) teremti meg a történet egységét, a tekintet és az arckifejezés pedig összeköti az előadókat a közönséggel. Fontos: a koreografált hip hop (kommersz, csapatban) megírt és szinkronizált frázisokra épül, és meg kell különböztetni az improvizáción alapuló freestyle-tól — a kettő nem cserélhető fel.

Egy csoportos koreográfia sokat nyer, ha változatosak a formációk — sorok, körök, háromszögek, átlók —, mert ezek mélységet, szimmetriát és aszimmetriát teremtenek. A szimmetrikus formációk tiszta, kiegyensúlyozott érzetet keltenek, az aszimmetrikusak érdekes feszültséget; ha a színpad minden sarkát kihasználod, az előadás nagyobbnak és erőteljesebbnek hat. Két forma gyakran visszatér: a V, amelyet sokszor használnak egy középső táncos kiemelésére (egy vezető elöl, a többiek mögötte szétnyílva), és a háromszög, amely éles fókuszpontot ad a közép felé, ideális egy nyitópózhoz vagy egy csúcsponthoz.

A színpadban gondolkodni azt is jelenti, hogy a zónáiban gondolkodsz. A közép a kulcspillanatok és a szólók fókuszpontja; a színpad hátsó része (upstage) mélységet ad, és az átmeneteket szolgálja; az eleje (downstage), a közönséghez legközelebb, az intimitást és az arckifejezéseket emeli ki. Oldalirányban a közönség felé forduló táncos szemszögéből gondolkodsz: a côté cour a bal keze felé esik (stage left), a côté jardin a jobbja felé (stage right), vagyis a nézőtérről nézve a cour a jobb, a jardin a bal oldal. Ez a terminológia a francia udvari színházból ered, amelynek termei egyik oldalon a kertre (jardin; Párizsban nevezetesen a Tuileriák kertjére), a másikon az udvarra (cour) néztek. Ehhez jön a mozgás három szintje (alsó, középső, felső) — állva, térdelve, guggolva vagy ugrásban —, hogy vizuális rétegeket építs.

Egy gondosan kidolgozott koreográfiát a mozdulatok és a formációk közötti gördülékeny, szinte láthatatlan átmenetek különböztetnek meg: összekötő lépéseket használsz, és addig próbálod az átmeneteket, amíg természetesnek nem hatnak. A hip hop versenyeken egyébként kifejezetten „kreatív és kiszámíthatatlan” átmeneteket várnak el. Ennek az elhelyezési munkának az előkészítéséhez egy olyan eszköz, mint a Stancz, lehetővé teszi, hogy a formációkat 2D-ben, 3D-ben és nézőtéri nézetben elhelyezd és megnézd, még mielőtt a próbaterembe mennél.