Tánc térformák: formációk készítése lépésről lépésre

A csoportos táncban a klasszikus formációk geometriai formák: kör, négyzet, rombusz, háromszög, sor, csillag, kereszt és átló. A kompozíció ezeket a „térbeli viszonyok” közé sorolja, a csoportosítások (szóló, duó, trió, az egész csoport) és a térkitöltés (szorosan vagy lazán álló táncosok, középen vagy hátul, jobbra vagy balra a nézőtérről nézve) mellett. Formációt választani tehát egyszerre jelenti a csoport rajzolatának, az alcsoportok méretének és az elfoglalt színpadrésznek a meghatározását.

Az átló külön figyelmet érdemel: a mélység és a mozgás érzetét kelti, vizuálisan érdekesebb vonalakat rajzol, és csökkenti annak kockázatát, hogy a táncosok eltakarják egymást. Nagyon dinamikus változata az enyhén megdöntött átlós sor, amely jazz- és hiphoprutinokban gyakran végigvezeti a közönség tekintetét a színpadon. Az „X” formáció minden csúcsra és középre is táncost állít, hogy kiemeljen egy csúcspontot vagy egy erős ütemet. A V (vagy piramis) a csúcson álló táncosra vonzza a tekintetet, aki gyakran a középen, elöl álló szólista.

Vigyázz a szóhasználattal: sok formációnév (Flat W, Clustered Diamond, Starburst, Mini Hills…) stúdióblogokból származik, és nem hivatalos nómenklatúra. Maradj az egyetemes formáknál (sor, oszlop, átló, kör, tömb vagy négyzet, V, rombusz, eltolt sorok), a fantázianeveket pedig kezeld egyszerű változatokként. A néha emlegetett „sakktábla” az ilyen elhelyezésnél valójában az eltolt sorokat (staggered) jelenti: a sorokat elcsúsztatod, hogy senki ne bújjon el egy másik táncos mögött, és mindenki látható maradjon a közönségnek.

Ha megvannak a formációk, a kompozíciós eljárások keltik életre őket. Az unisono (minden táncos pontosan ugyanazt csinálja ugyanabban az időben) erőt ad a mondanivalónak. A kánon ugyanazt a sort ismétli, de nem egyszerre indulva: minden táncos vagy csoport szabályos eltolással lép be (például 2, 3 vagy 4 számolásonként), ami viszonyítási pontot ad, mégis megőrzi az egyéniséget. A kaszkád, amelyet meg kell különböztetni a kánontól, váltakozó be- és kilépésekkel követi egymás után a táncosokat: mozgást visz a képbe, és élénkíti a térkitöltést.

Más eljárások is gazdagítják az egymás után fűzést. Az elengedés és visszatalálás: egy táncos vagy alcsoport kilép az unisonóból, majd ott „csatlakozik vissza” a sorhoz, ahol az éppen tart, mielőtt újra unisonóban táncolna, ami éppen az unisono hatását erősíti. A polifónia minden táncosnak megengedi, hogy belépjen, tetszés szerint ismételje a frázisát, majd kilépjen, egyetlen egyszerű szabállyal: a színpad soha nem lehet üres. Az akkumuláció a mozdulatokra (A, aztán AB, aztán ABC…) vagy a fokozatosan csatlakozó táncosokra is vonatkozhat, így nem kell az egész csoportnak folyamatosan a színpadon lennie.

Egy egész darab felépítésére több fejlesztési mód létezik: a forgatókönyv vagy elbeszélés (lineáris kezdet, kifejtés és befejezés, mint a klasszikus balettben), a kérdés–felelet (egy mozdulati állítás, amely újabbat hív elő), a refrén–versszak (egy visszatérő szakasz, mint egy dalban), a variáció egy témára, vagy a véletlen, Merce Cunningham módjára. Gondolj a táncosok közötti viszonyokra is: a kontraszt (magas/alacsony, nagy/kicsi, mozdulatlan/mozgó) „színt ad”, a szimmetria pedig (egy bal oldali mozdulat jobb oldalon megismételve) egyensúly és stabilitás érzetét kelti.

A formációk elhelyezéséhez közös nyelv kell a színpad leírására; ezt a színháztól kölcsönözzük. A nézőtéren ülő néző jobbján van az, amit a francia színház côté cour néven ismer, a balján a côté jardin. Ez a szókincs a 17. századi párizsi Tuileriák palotájából ered; a forradalom idején a királyi utalásokat (a király oldala, a királyné oldala) a „jardin” és a „cour” váltotta fel. Ezek a kifejezések azt írják le, hol vagy, de nem formációk: ne keverd össze a tér szakszavait a csoport rajzolatával.

A mélységnek is van neve: a face a színpad közönséghez legközelebbi része, az eleje, a lointain a hátsó része. A francia színházban az ember „lemegy”, ha az eleje felé halad, és „felmegy” a hátsó rész felé. Ezeknek az igéknek konkrét eredetük van: az olasz típusú színházakban a színpad a közönség felé lejtett, hogy mélységet adjon és javítsa a láthatóságot; innen ered, hogy a hátsó rész felé „fel”, az eleje felé „le” megy az ember.

A térnek ez a nyelvtana közvetlenül átvihető a táncra, az elhelyezés és a helyváltoztatások megtervezésére. A jó színpadra állítás (staging) kiegészíti a darabot és a zenét, nem versenyez velük: bevonja a közönséget, játszik a figyelme fókuszával, és kiemeli a koreográfiát. A legbiztosabb módszer az, ha először a szándékot vagy a kívánt hatást határozod meg, és az elhelyezést ennek a víziónak a szolgálatába állítod, nem fordítva.

Mielőtt próbálnál, rajzolj. Susan Jones, az American Ballet Theatre balettmestere azt javasolja, hogy minden formációt rajzolj le felülnézetből X-ekkel és O-kkal, mint egy amerikaifutball-taktikai vázlatot. Az útvonalak és a térközök megjelenítéséhez egyes koreográfusok apró tárgyakat használnak (pénzérméket, sakkfigurákat, színes gyurmát), hogy feltérképezzék az utakat és az átmeneteket, a színeket összehangolva, hogy lássák egy kitartott helyzet vagy egy formáció hatását.

A színpadon jelöld meg a padlót: számozd meg az elejét és a hátulját (a szélességet), és húzz vízszintes színes vonalakat a mélységhez, hogy minden táncos tudja a helyét. A torlódások felderítésére alkalmazd a Rockettes módszerét: járd végig az egész rutint formációról formációra, a lépések eltáncolása nélkül. Ez a végigjárás megmutatja a forgalmi vagy időzítési gondokat; ha egyes táncosoknak rohanniuk kell, igazíts az időzítésen, vagy tegyél be összekötő lépéseket. Egyetemes térköz nem létezik: a színpad méreteihez igazodsz, és végigjárva ellenőrzöd.

Amikor egy formációt módosítasz, tartsd szem előtt a bevált gyakorlatokat: váltogasd a szinteket (állva, térdelve, ugrásban), ügyelj a természetes átmenetekre, emeld ki a szólistákat az elhelyezéssel, egyensúlyozz a szimmetria és az aszimmetria között, és használd az egész színpadot, hogy a csoport ne csomósodjon össze. Az olyan webes eszközökkel, mint a Stancz, 2D-ben, 3D-ben és nézőtéri nézetben is elhelyezheted és megnézheted ezeket a helyeket, így még az első színpadi próba előtt előre láthatod, mit lát majd valójában a közönség.