Táncosok elhelyezése a színpadon: módszer és jelölések

Mielőtt bárkit elhelyeznél, nevet kell adni a térnek. A néző szemszögéből, a nézőtérről a színpad jobb oldala a francia hagyományban a côté cour, a bal oldala a côté jardin. A közönség felé forduló előadónak ez fordítva van: a jardin a jobbján, a cour a balján. A franciák egy elterjedt emlékeztetővel jegyzik meg: „J-C”, mint Jézus Krisztus (Jésus-Christ), vagyis a J (Jardin) balra, a C (Cour) jobbra, a nézőtérről olvasva. Magyarul a legbiztosabb, ha mindig hozzáteszed, honnan nézed: a nézőtérről vagy a táncos felől.

Ezeknek a francia kifejezéseknek pontos történeti eredete van. A párizsi Tuileriák palotájának 17. századi színháztermére, a Gépteremre (Salle des Machines) vezethetők vissza. A király középső páholyából az egyik oldal a palota udvarára (cour), a másik a Tuileriák kertjére (jardin) nézett. A szokás később minden francia nyelvű színházban elterjedt, ott is, ahol már sem udvar, sem kert nincs.

Marad a másik két viszonyítási pont, a mélységé. A színpad eleje (franciául face) a nézőhöz legközelebbi rész, az előszínpad; ellentéte a színpad hátsó része (lointain), a közönségtől legtávolabbi rész, amelyet a hátsó fal vagy a háttér zár le. Az eleje, a hátsó része, a jobb és a bal oldal így a színpad négy viszonyítási pontja, amelyet egymás melletti terek együtteseként, egyfajta sakktáblaként is elképzelhetsz. Érdemes azt is tudni, hogy a takarás (angolul wings) a színpad melletti, a közönség elől függönyökkel vagy díszletfalakkal elrejtett oldalsó terület, ahonnan a be- és kivonulások történnek.

A táncban a színpadi teret három dimenzió mentén töltöd ki: mélység (a színpad elejétől a hátsó részéig), szélesség (az egyik oldaltól a másikig) és szintek (alsó, középső, felső). A koreográfus feladata éppen az, hogy ebbe rajzolja bele a táncosok formáit és útjait. Ha három tengelyben gondolkodsz, nem síkban, elkerülöd a „mindenki egy sorban, ugyanott” csapdáját, és sokkal gazdagabb olvasatot nyitsz meg a nézőknek.

Az angolszász szókincs részben fedi ezeket a viszonyítási pontokat, és érdemes ismerni. Az upstage a színpad hátsó része, a közönségtől legtávolabb; a downstage az eleje, a legközelebb; a stage left és a stage right a bal és a jobb oldal az előadó szemszögéből, aki a közönség felé fordul (így a nézőtérről nézve bal oldal, a house left, a stage right oldalnak felel meg). Az up/down a régi, lejtős („raked”) színpadokból ered, ahol a hátsó rész fizikailag magasabban volt: a közönség felé menni lefelé haladást jelentett, eltávolodni tőle felfelé. Vigyázz azonban: a francia face/lointain és a downstage/upstage ugyanazt az elöl-hátul tengelyt írja le, de ezek gyakorlati megfelelések, nem szigorúan felcserélhető fordítások, mert a szavak eredete eltér.

Ezekből a tengelyekből kiindulva a színpadot gyakran kilenc zónára osztják, az elöl-hátul (downstage, center, upstage) és az oldalirányú (left, center, right) irányok metszésében: downstage left, downstage center, downstage right, center left, center, center right, upstage left, upstage center, upstage right (a left és a right itt is az előadó szemszögéből értendő). A közép (center stage) számít a legerősebb játéktérnek és a színpad természetes fókuszpontjának. Ez a 3×3-as rács széles körben elterjedt, gyakorlati felosztás, főleg színházpedagógiai forrásokból, nem pedig egyetemes szabvány: egyes források csak néhány fő viszonyítási pontot tartanak meg.

Egy koreográfus alapformációi közé tartoznak a vízszintes sorok, az átlós vonalak, a háromszögek, a körök és a „clumpok” (csoportok, fürtök). Hatásukban nem egyenértékűek: a hátrafelé eltolt átlókat dinamikusabbnak és folyékonyabbnak érzékeljük, mint az egyenes sorokat, és több mélységet, több réteget adnak a színpadnak. A mai irányzat is erre mutat: az egyszerű egyenes soroktól a változatosabb és „igazságosabb” formációk felé, amelyekben több táncos látszik.

Az olvashatóság közvetlenül a rálátáson múlik. Ha eltolod a sorokat (stagger), a hátsó táncosok az elöl állók közötti réseken át is látszanak. A jó elhelyezés az erős táncosokat a színpad különböző pontjain emeli ki, nem csak az első sorban. Az, hogy ki hova kerül, nem csak a technikai szinttől függ: a magasság, a memória és a színpadi jelenlét is számít. A downstage center pozícióban álló táncosnak jó memóriára, a vezetéshez önbizalomra és erős színpadi érzékre van szüksége; az upstage center pozícióba gyakran a legmagasabb kerül, mert hátul is látszania kell.

A közös elhelyezést kompozíciós eljárásokkal is lehet alakítani. Az unisono, amikor minden táncos ugyanazt csinálja ugyanabban az időben, erőt ad, és kapaszkodóként szolgál. A kánonban ugyanazt a mozdulatsort más táncosok szabályos időközönként veszik át, visszhangszerű, rezonáló hatással. Az eltolás szabálytalan vagy véletlenszerű időközzel játszik, a kaszkád pedig belépések vagy cselekvések sorozatát fűzi egymás után. Ezek az eszközök a térhasználatot ugyanúgy szervezik, mint a mozgást.

Egyszerű viszonyítás a térközhöz: minden táncosnak el kell férnie a saját képzeletbeli hulahoppkarikájában úgy, hogy a karikák ne érjenek össze. Elég távolság, hogy ne zsúfolódjanak össze, de az együttes egysége megmaradjon. Ahhoz, hogy a viszonyítási pontok a táncteremből a színpadra is átkerüljenek, érdemes a helyeket a padlón jelekkel vagy ragasztószalaggal megjelölni, a próbán és a színpadon egyaránt. És csak olyan helyeket és térközöket tegyél a koreográfiába, amelyek a próbán már biztosan mennek.

Nagyon fiatal táncosokkal (7 év alatt) érdemes a koreográfiát legfeljebb két-három formációra korlátozni, és kerülni az átlókat, mert azok több térérzéket és koordinációt kívánnak. Ilyenkor az elhelyezés egyszerűsége közvetlenül az előadás sikerét szolgálja. Ha ezeket a formációkat előre meg akarod jeleníteni és ki akarod próbálni, az olyan eszközökkel, mint a Stancz, elhelyezheted a táncosokat, és megnézheted a formációt 2D-ben, 3D-ben és nézőtéri nézetben.

Ha az elhelyezés többszemélyes akrobatikával jár, mint a cheerleadingben, a szerepek egyértelműen elkülönülnek. A base-ek adják a tartást és a stabilitást: ők emelik és tartják egyensúlyban a flyert. A flyer (top) a legfelső ember, aki ugrásokat, csavarokat és légi elemeket hajt végre. A spotter a biztonságért felel, készen arra, hogy megóvja és elkapja a társát. Az elhelyezésére szigorú szabályok vonatkoznak: a csapat tagja, aki megtanulta a biztosítás technikáit, a versenyfelületen áll, az elem mellett vagy mögött, megérintheti az elem alját, de nem tarthat semmit, ami akadályozná a biztosításban, a felsőtestét nem teheti az elem alá, és nem lehet a top fő tartója; esés esetén elsősorban a fejet, a nyakat, a hátat és a vállakat védi. Ezek az elvek a forrásokban egybehangzóak, a pontos követelmények azonban szövetségenként és versenyszintenként eltérnek: hivatalos útmutatásért nézd meg az illetékes szövetség szabályzatát.