Színpad részei: jobb és bal oldal a táncosoknak

A francia színházban a színpad oldalait a nézőtér felől nevezik meg. A côté cour a színpad jobb oldala a közönség felől nézve, a côté jardin a bal oldala: ez a francia Wikipédia meghatározása, és ugyanezt mondja a Cratère, az alès-i nemzeti színház (scène nationale) szójegyzéke is. A közönség felé forduló táncosnak tehát a kezeihez képest fordítva van: a cour a bal keze felé, a jardin a jobbja felé esik. A két szó egész haszna az, hogy nem változik attól függően, ki beszél, ahogy a hajózásban sem attól függ a hajó bal és jobb oldalának neve, hogy merre fordul, aki kimondja: a nézőtéren ülő koreográfus és a színpadon álló táncosnő ugyanazt az oldalt jelöli meg vele. A díszletmozgatóknak még becenevük is van: a cour oldaliak a „courriers”, a jardin oldaliak a „jardiniers” (kertészek).

Ezek a nevek a Comédie-Française-től származnak. 1770-től a társulat a Tuileriák palotájának színháztermében, a Salle des Machines-ban játszott, amely egyik oldalon a Louvre udvarára (cour), a másikon a Tuileriák kertjére (jardin) nézett. Korábban „côté de la reine” (a királyné oldala) és „côté du roi” (a király oldala) volt a nevük, az egymással szemben lévő királyi páholyok után; ezek a nevek a forradalommal tűntek el — a terror után, pontosítja a Gabrielle Dorziat színház (Les Salmanazar, Épernay) pedagógiai füzete. Három francia emlékeztető kering. A közönségnek a „J.-C.” kezdőbetűk, mint Jésus-Christ (Jézus Krisztus): a J (jardin) balra, a C (cour) jobbra, a színpad felé nézve. A nézőtér felé forduló előadónak a „côté cour, côté cœur” (a cœur szívet jelent), mert a szív a bal oldalon van. A francia Wikipédia egy harmadikat is hozzátesz: a jarDin szóban van egy D, mint a színész jobbja (franciául droite).

Más nyelvek nem mind ugyanabból a nézőpontból indulnak ki. Az angol az előadó felől nevezi meg az oldalakat: a stage left az ő bal oldala, amikor a közönség felé néz, tehát a cour (a nézőtérről nézve jobbra), a stage right pedig a jardin; az angolok a cour-t prompt side-nak is hívják, arról az oldalról, ahol a súgó állt. A japán a franciához hasonlóan a nézőtérről indul: a 上手 (kamite) a közönség felől nézett jobb oldal, tehát a cour, a 下手 (shimote) a jardin, a japán színháztechnikusok szövetségének szójegyzéke szerint. A Wikipédia szerint a német is a nézőtér felől számol, olyannyira, hogy több operaház a „bal” és a „jobb” helyett a környékről vett neveket használ, például „Berlin” és „Charlottenburg” a Staatsoper Unter den Lindenben. Az interneten még ma is keringenek olyan lapok, amelyek megfordítják a szabályt: ha kétségeid vannak, térj vissza a francia „cœur” emlékeztetőhöz: ha a közönség felé nézel, a cour a szíved felőli oldalon, a bal kezed felé van.

Mélységben a face a színpad eleje, a közönséghez legközelebbi rész, a lointain pedig a hátsó része, amelyet a hátsó fal zár le. A face felé „lemész”, a lointain felé „felmész”: a Cratère szójegyzéke emlékeztet, hogy a színpad régen lejtett, a Salmanazar füzete pedig, hogy ma is néha nagyon enyhén a nézőtér felé lejt, a jobb rálátás kedvéért. Az előszínpad (avant-scène, proscenium) a színpadnyílás előtti rész, a rivalda (franciául rampe) pedig az elülső szélét szegélyező fénysor, innen a „rivaldafény” kifejezés (franciául les feux de la rampe). Az angol ugyanezt a lejtőképet őrzi: downstage a közönség felé, upstage hátrafelé.

Ha a szélességet (cour, közép, jardin) a mélységgel (face, közép, lointain) kombinálod, kilenc zónát kapsz, amelyet mindenki ért: elöl középen, a színpad közepén, hátul a jardin oldalon és így tovább. A brazíliai CBTIJ többnyelvű színházi szójegyzéke egyébként a „downstage right”-ot face jardinnek, az „upstage right”-ot lointain jardinnek fordítja. Az angol nyelvű kézikönyvek ugyanazt a 3 × 3-as rácsot használják a saját rövidítéseikkel (DSL, DSC, DSR, CSL, CS, CSR, USL, USC, USR), mindig az előadó szemszögéből: a downstage left így a face cour, vagyis a nézőtérről nézve elöl jobbra. Egy csapatnak ez a kilenc név szinte mindig elég; utána lépésekben vagy méterben pontosítasz, például „hátul a jardin oldalon (a nézőtérről nézve balra), két méterre az oldalsó takarófüggönytől”.

Oldalt az oldalsó takarófüggönyök (franciául pendrillons), ezek a keskeny, gyakran fekete bársony függönyök rejtik el a közönség elől a takarást; a Salmanazar füzete szerint egymás mögött helyezkednek el a cour és a jardin oldalon, hogy lehetővé tegyék a be- és kijárásokat. A színpad így egymás utáni sávokra (franciául plans) tagolódik az elejétől a hátsó része felé, és a Cratère szójegyzéke sávonként egy-egy felső fénysorról (herse) beszél: „a második sávban, a jardin oldalon” belépni egy pontos átjárót jelent két takarófüggöny között. A takarás az a tér, amelyet a közönség nem lát, a takarófüggönyök és a hátsó fal mögött. Jegyezd fel minden táncosnál, melyik oldalon és melyik sávban lép be és ki: annak a táncosnak, aki a cour oldalon (a nézőtérről nézve jobbra) megy ki, és a jardin oldalon (balra) kell visszajönnie, hátul vezető útvonal kell.

Nem minden hely egyenértékű a közönség szemében. Alexander Dean és Lawrence Carra amerikai rendezői kézikönyve, a Fundamentals of Play Directing — ahogy egy rendezőknek szóló tankönyv összefoglalja — hat zónát rangsorol a legerősebbtől a leggyengébbig: elöl középen, aztán hátul középen, elöl az előadó jobbja felől, elöl a balja felől, hátul a jobbja felől, végül hátul a balja felől. A nézőtérről nézve ez így hangzik: elöl középen, hátul középen, elöl balra (face jardin), elöl jobbra (face cour), hátul balra (lointain jardin) és hátul jobbra (lointain cour). Az alapgondolat egyszerű: minél közelebb és minél inkább középen van egy előadó, annál jobban vonzza a tekintetet. Ez nem törvény, hanem kompozíciós konvenció, és más források részben ellentmondanak neki.

A táncra vonatkozóan Tom Skelton világítástervező már 1955-ben azt írta a Dance Magazine-ban, hogy a színház hatzónás rácsa semmire sem jó: egy táncos egyetlen mozdulatfrázis alatt több zónán is áthalad. Ő inkább útvonalakat rangsorolt: elsőként a középtengelyt, hátulról előre, aztán az átlót a hátsó cour sarokból (a nézőtérről nézve hátul jobbról) az elülső jardin sarok felé (elöl balra), aztán a másik átlót, végül egy nagyjából 4,5 m átmérőjű kört középen. Ausztráliában az Új-Dél-Wales-i oktatási minisztérium táncanyagai ezzel szemben erősnek tartják a hátsó cour sarkot (a nézőtérről nézve hátul jobbra), ahol a hátsó fal és az oldal találkozik. A Salmanazar füzete végül egy francia hagyományt idéz: a jardin lenne a „jó” oldal, a hős belépésének oldala, a veszély pedig a cour felől érkezne.

Egy csoportnál ezek a rangsorok főleg abban segítenek, hogy eldöntsd, kit hova állíts. A szólista vagy a csúcspont szívesen kerül elöl középre; egy csoport, amelynek jelen kell maradnia anélkül, hogy elvinné a show-t, tarthatja a hátsó részt; egy átló mozgást és mélységet ad, és lehetővé teszi, hogy rövid idő alatt átszeld az egész színpadot. De minden a néző helyén múlik. Ez egyszerű geometria: egy oldalsó ülésből a színpadnak az ehhez az oldalhoz közeli része eltűnik a színpadnyílás kerete mögött, a hátul álló táncost pedig eltakarhatja az előtte álló. Ezért a formációidat a nézőtér több pontjáról ellenőrizd, ne csak középről.

A francia színházi szókincs nem rögzít számozást a színpadra: az útmutatóhoz átnézett szójegyzékek egyiket sem adják meg, és minden társulat a sajátját használja. Két külföldi rendszert érdemes ismerni. Japánban a színpad elülső szélén középen egy 0 áll, onnan mindkét oldal felé 1, 2, 3, 90 cm-es közökkel, ami egy ken, a régi japán mértékegység fele, a Theatre Workshop színházüzemeltető szerint. Az Egyesült Államokban egy musicalekkel dolgozó ügyelőnő ugyanezt az ötletet írja le: egy számsor, középen 0-val, és két lábanként, azaz nagyjából 61 cm-enként egy jelölés. Válassz egy közt, írd fel a tervedre, és tartsd meg a próbateremtől a színpadig.

Maguk a jelölések kis ragasztószalag-darabok a padlón. A színpadi világban sokat használt gaffer kézzel téphető, és ha jó minőségű, nyom nélkül eltávolítható; az angol nyelvűek ezeket a jeleket spike-nak hívják. Az angol Wikipédia a bevett gyakorlatot írja le: kis kereszt egy előadó helyének, L egy bútornak vagy díszletelemnek, személyenként vagy elemenként egy szín, ha sok a jelölés, és foszforeszkáló szalag, ha sötétben kell megtalálni a helyet. A közép mindig megérdemel egy jelet: a fent idézett ügyelőnő egy nagy T-t ragaszt elöl középre, és egy másik jelet a színpad pontos közepére.

Csak annyi jelölést tegyél, amennyi feltétlenül kell: csak azokat a helyeket jelöld, amelyeknek pontosnak kell lenniük, ahol egy táncosnak pontosan egy fénybe vagy egy másiktól jó távolságra kell érkeznie. Egy japán, színészeknek szóló szójegyzék emlékeztet, hogy a foszforeszkáló szalag a nézőtérről is látszik, ezért érdemes keveset használni. Sok táncot fogadó terem fekete táncszőnyeget terít le (a bobigny-i MC93 műszaki adatlapja 1,5 m-es sávokban sorolja fel): kérdezd meg a színpadmestert, milyen szalagot ragaszthatsz rá, és szedd fel az egyik darab jelöléseit, mielőtt a következőéit felragasztod, vagy válts színt, hogy ne keverd össze a két koreográfiát.

Az aranyszabály egy mondat: csapatonként egyetlen rendszer, és minden utasításnál kimondott nézőpont. Ha a csapatod a cour és a jardin szavakat használja, kerüld a puszta „jobb” és „bal” szót; ha számokkal dolgozik, mondd azt, hogy „a 2-es a cour oldalon” vagy „a 2-es, a nézőtérről nézve jobbra”, ne csak azt, hogy „a 2-es jobbra”. Írd fel a választott rendszert minden formáció tervének tetejére, egy közönség felé mutató nyíllal, hogy egy új táncos magyarázat nélkül is el tudja olvasni. És ha egy utasítás a nézőtérről jön, például az első sorban ülő koreográfustól, emlékeztesd a többieket, hogy a cour és a jardin neki és a táncosoknak ugyanazt az oldalt jelenti: épp ezért használják őket.

A próbateremben általában a tükör tölti be a közönség helyét: az eleje a tükör felőli oldal, és a cour a tükörbe néző táncos bal oldalán marad. Vidd át a színpad jelöléseit a próbaterembe, ugyanazzal a középponttal és ugyanazokkal a közökkel, ahogy a klasszikus balettpedagógiai Ballet Curriculum oldal tanácsolja: számok a tükör előtt az órán, ugyanazok a számok a színpad szélén az előadás napján. Tervezz tükörnek háttal tartott próbákat is, mert a színpadon már nem lesz tükörkép, amelyből javíthatnál; a Dance Informa magazinban egy táncosnő felidézi, mennyire szorongott ezeken a próbákon közvetlenül a technikai hét előtt. És ha a csapattal szemben állva mutatsz meg egy kombinációt, mondd ki: a mozdulataid ilyenkor fordítva érkeznek.

Ezután add meg mindenkinek a helyét, formációról formációra: formációnként egy terv, minden táncos nevével vagy számával, többet ér egy hosszú szóbeli magyarázatnál. Aztán igazíts mindent a valódi színpadhoz. A Cratère szójegyzéke idézi az „on verra à la rampe” (majd meglátjuk a rivaldánál) kifejezést, vagyis amikor a színpadon próbálsz: a távolságok megváltoznak, a belépések nem mindig oda esnek, ahová vártad. A Wikipédia szerint a „német” végigpróba (filage à l’allemande), amely a helyeket is hozzáadja, jó alkalom az utolsó jelölések felragasztására. Végül ülj be a nézőtérre, középre, majd az oldalakra, és ellenőrizd, hogy senki ne legyen eltakarva.

A Stancz koreográfiai alkalmazás, amely a táncosok elhelyezésének előkészítésére szolgál: méretarányos színpadra helyezed őket, egymás után fűzöd a formációkat, az átmenetek pedig a zenédre animálódnak, 2D felülnézetben, 3D-ben és a nézőtérről. Számítógép (PC vagy Mac) böngészőjében telepítés nélkül, valamint iPhone-, iPad- és Android-alkalmazásként használható, ugyanazzal a fiókkal. Ingyenes 3 koreográfiáig, koreográfiánként 4 formációval, efölött fizetős előfizetés érhető el. 19 formációsablont kínál — kész formákat, amelyek a táncosok számához igazodnak —, és koreográfiánként legfeljebb 500 táncost kezel.

A 2D nézet a színpadot valódi méretében, méterben rajzolja meg: alapértelmezésként 10 × 6 m, „SZÍNPAD · 10,00×6,00 m” felirattal. Fent és bal oldalt beosztásos vonalzók futnak, minden méternél egy számmal és 50 cm-enként egy vonással, a bal sarokban lévő 0-tól indulva; két szaggatott, mindig látható középvonal keresztezi egymást a közepén. Az ELŐSZÍNPAD felirat az elülső szél alatt, a terv alján, a közönség felőli oldalon áll, a HÁTSÓ RÉSZ a hátsó szél fölött; megjelenítheted a rácsot („Rács megjelenítése”), a táncosokat a rácshoz illesztheted („Rácshoz illesztés”), és megmutathatod a sorszámukat („Táncosok sorszáma”). A terv nem ír ki jobb és bal oldalt: mivel a közönség lent van, a terv jobb oldala a nézőtérről nézett jobb oldal, vagyis a cour, az angolok stage leftje. Egy 10 m-es színpadon így a felső vonalzó 7-ese a középtől 2 m-re esik, a nézőtérről nézve jobbra (a cour oldalon).

A Nézőtéri nézet arra a kérdésre felel, amelyet a nézőtérről teszel fel. „A helyed” alatt kiválaszthatsz egy elnevezett helyet (Földszint, közép; 1. sor; 1. sor, jobb oldal; Bal oldal; Jobb oldal; Zsűri; Erkély; Kamera), vagy megérinthetsz egy széket a nézőtér alaprajzán, amely a bal és a jobb oldalt jelöli; a kamera odaáll, és bekeretezi a csapatot, majd a nézet megmondja, ki nem látszik és ki mögött, vagy hogy „Erről a helyről mindenki látható.” A 3D nézet ugyanazt a formációt térben mutatja. Egy koreográfia csak megtekintésre való megosztása ingyenes: minden táncos megnézheti, és az „Emelj ki engem” kiemeli a saját táncosát. A korlátok, kertelés nélkül: nincs PDF-export, nincs egyidejű, többszemélyes szerkesztés, és nincs iskolakezelés.