Koreográfia 2D-ben és 3D-ben, nézőtéri nézettel

A színpadtervezésben az alaprajz (ground plan) felülről nézett, méretarányos rajz, „madártávlat” (bird’s-eye view), amely részletezi minden színpadi elem helyét és méretét, valamint az előadók be- és kivonulásait és útvonalait. Ez a térbeli tervezés ideális nézete: ki hol áll, ki hova megy, és milyen útvonalon.

A nézetrajz (elevation) ezzel szemben a színpad méretarányos rajza a közönség felől nézve, vagyis elölnézet. A „rear elevation” a díszletelemek hátoldalát mutatja, az oldalnézet neve pedig „section” (metszet). Az angol „elevation” (emelés) név onnan ered, hogy ezeket a nézeteket az alaprajzból „emelik fel”.

A kettő kiegészíti egymást: az alaprajz a teret tervezi, a nézetrajz azt mutatja, amit a néző lát. A táncelőadásoknak különösen hasznos a nézetrajz, mert megmutatja az egész test mozgását és azokat a térbeli mintázatokat, amelyeket a felülnézet önmagában nem tár fel.

A rálátási vonalak (sightlines) azt jelölik, mit lát a közönség egy előadásból a saját helyéről, akadály és erőlködés nélkül. Megkülönböztetünk vízszintes rálátást, vagyis a színpadra és a bal vagy jobb oldali zónákra való kilátást, amelyet például a többi néző feje zavarhat, és függőleges rálátást, amely a lépcsőzetes vagy megemelt ülésekhez kötődik, és amelyet túl alacsonyan lógó függönyök vagy reflektorok zavarhatnak.

A színpadforma megválasztása közvetlenül hat a rálátásra. A körszínpad („round staging”) gondot okoz, ha az előadók többnyire egy irányba néznek: a közönség fele ilyenkor a hátukat látja. A tervezésnek tehát abból kell kiindulnia, hogyan látja majd a közönség az előadást, nem csak a mozgás belső logikájából.

Egy csoportos előadásnál a rálátás szó szerint beépül a koreográfiába: a jó rálátás garantálja, hogy minden néző lássa az előadást. A dobogók vagy lépcsős emelvények („risers”) megemelik az előadókat, hogy javuljon a láthatóság, és dinamikus vizuális hatás jöjjön létre; ez a showkórusok legelterjedtebb megoldása. A pontos magasságok és szögek azonban helyzetfüggők: pontos méretekért jobb egy színpadmesterre vagy a közönségforgalmú létesítményekre vonatkozó helyi előírásokra hagyatkozni.

Hogy egyértelműen beszélhessünk a térről, a francia nyelvű színház a színpad négy „égtájával” dolgozik. A face a színpad közönség felőli széle (oda „lemegy” az ember), a lointain a hátsó része (oda „felmegy”). A côté cour a színpad jobb oldala a színpadra néző közönség szemszögéből, a côté jardin a bal oldala. Ezek a szavak éppen azért léteznek, mert a „bal” és a „jobb” felcserélődik a színpadról és a nézőtérről nézve: ha minden alkalommal megmondod, honnan nézed, elkerülöd a hibákat. A színpad végül az a tér, ahol az előadók mozognak, szemben a nézőtérrel, ahol a közönség ül.

Nem minden hely ad ugyanolyan látványt. Az „œil du prince” (a fejedelem szeme) azt a nézőszöget jelöli, amelyből a díszlet perspektívája torzítás nélkül látszik; a nézőtérről a színpad felé nézve ez az a hely is, ahonnan a legjobban látszik az előadás. A fogalom az olasz típusú színpadról, a kukucskaszínpadról származik, amelyet a perspektívára és a trompe-l’œilre épülő „illúziódoboznak” terveztek: ez a díszlettervezés kiemelt, szemből nézett nézőpontot feltételez, ami megmagyarázza, miért a szemből nézet szervezi történetileg a kompozíciót.

Ne keverd össze a „perspektíva” szó két jelentését: az egyik az olasz típusú színpad optikai, illúziókeltő perspektívája, a másik a koreográfiai eszközök egyszerű „elölnézete”, a közönség nézőpontja. Elméleti síkon minden néző valójában más előadást lát: nem ugyanazt éli át, aki az első sorban ül, és aki a harmadik erkélyen. Ahogy Patrice Pavis Marie-José Mondzaint idézve emlékeztet: „együtt látni nem jelenti egy látvány megosztását, mert soha senki nem fogja látni azt, amit a másik lát”. Ezért érdemes a gyakorlatban több nézőpontot is kipróbálni, nem csak egyet.

Ha előre megnézed a koreográfiát, korán kiszúrod a gondokat. Egy formációtervező programmal ellenőrizheted, hogy a formációk tisztán olvashatók-e, ahelyett hogy a próba kellős közepén derülnének ki a hibák. Egyetlen vizuális forrással kiváltja a gyorsan letörölt táblarajzokat és a térközjavításokkal teli üzenetfolyamokat, a tervezés pedig akkor zajlik, amikor a koncepció még alakítható, mielőtt a táncosok idejét lekötnéd.

A gyakorlatban ezek az eszközök felülnézetet (top view) és 3D nézetet kombinálnak, hogy több szögből is megmutassák a „stage picture”-t, vagyis az előadók által egy adott pillanatban alkotott összképet. A koreográfiát a zene számolásaihoz (counts) igazíthatod, rögzítheted a be- és kivonulásokat, a képváltásokat, és a próba előtt elemezheted a térközöket. Formáción itt a táncosok összehangolt térbeli elrendezését értjük, akik előre meghatározott útvonalakon együtt mozognak, meghatározott pozíciókkal és tájolással.

A tudományos kutatás is ebbe az irányba mutat: a ChoreoVis megközelítés felülnézeti megjelenítést javasol az útvonalak követésével, a padlóhasználat elemzésével, valamint a tervezett koreográfia és a valós mozgások összevetésével, hogy ellenőrizni lehessen a térközöket, az igazítást és az átmenetek gördülékenységét. A Stancz ebbe a logikába illeszkedik: webes eszköz a formációk elhelyezésére és megjelenítésére 2D-ben, 3D-ben és nézőtéri nézetben, hogy az alaprajzot összevethesd azzal, amit a nézőtér valójában látni fog.