Tánctanár alkalmazás: órák, előadások, elhelyezés

Egy táncóra klasszikus, fokozatos felépítést követ: nyitás és bemelegítés, amely jelzi az átváltást „tánc üzemmódba”, technikai munka, kreatív felfedezés, majd a középgyakorlat/kombináció, amely beépíti a gyakorolt technikákat, végül levezetés (cool-down). Minden órát érdemes egy világos pedagógiai céllal kezdeni: egy konkrét készséggel vagy fogalommal, amelyet a növendékek az óra végére elsajátítanak, legyen az egy technika, például a grand jeté, vagy egy tágabb fogalom, például a zeneiség vagy a térérzék.

Az óraterv felépítéséhez egy hétlépéses módszer számít irányadónak: határozd meg a stílust és a szintet (és igazítsd a szókincset az életkorhoz), rögzítsd a pedagógiai célt, alkalmazkodj a tanulási stílusokhoz (kisgyerekeknél játékosítással), építsd fel a sorrendet (bemelegítés, technika, középgyakorlat/kombináció, levezetés), bontsd le a mozdulatokat, írd le a tervet, majd ellenőrizd a felszerelést. Ha leírod a tervet (számítógépen, füzetben vagy telefonon), óra közben is ránézhetsz, a felszerelés ellenőrzőlistája (zene, adapterek, rudak, szőnyegek) pedig megkímél a kellemetlen meglepetésektől.

Egy mozdulat megjegyeztetéséhez először adj egy egyszerű mozdulatot, majd fokozatosan tedd hozzá a BASTE betűszó elemeit: Body (test), Action (helyben végzett és helyváltoztató mozgások), Space (tér: szint, irány, útvonal, a táncosok közötti viszonyok), Time (idő: előtte/utána, unisonóban vagy kontrasztban táncolni) és Energy (a mozgás minősége, lassú vagy robbanékony). Ez az egyszerűtől az összetett felé haladó lebontás segít a növendékeknek jobban megjegyezni a mozdulatot és az információt.

A bemelegítés célja, hogy emelje a testhőmérsékletet, felébressze az izmokat, a szalagokat és az inakat, hogy erővel és rugalmasan mozogjanak, megelőzze az izomszakadást és az ízületi feszüléseket, és lelkileg is felkészítsen a koreográfiákra. Egyszerű első lépés, ha fejtől lábujjig finoman átmozgatod az összes ízületet: nyak, vállak, csukló, ujjpercek, csípő, térd, boka.

Egy tipikus felépítésben az ízületek „olajozása” (a csípő, a vállak és a nyak lassú, kontrollált körzése, nagyjából 2–5 perc) után táncspecifikus dinamikus mobilizálás, majd izomaktiválás következik, összesen körülbelül 5–15 percig, attól függően, mennyire ébredt fel a test. Ezek az időtartamok csak tájékoztató nagyságrendek: a cél az, hogy felébreszd a testet, de ne fáraszd ki, és a terhelés alatt is lehessen beszélgetni.

Az óra szinthez igazítása elsősorban a választott szókincsen és stíluson múlik: ugyanazt a mozdulatot nem ugyanúgy tanítod kisgyerekeknek és egy haladó csoportnak. Ha csoportonként gondolod végig a pedagógiai célt, és ehhez igazítva bontod le a mozdulatokat, mindenki fejlődhet, miközben az óra közös váza (bemelegítés, technika, középgyakorlat, levezetés) megmarad.

Egy koreográfia előkészítésénél érdemes a végső célból kiindulni, és visszafelé haladni (reverse planning), majd azonosítani az igénybe vett izomcsoportokat, mielőtt a teljes mozdulatot végrehajtanád, fokozatosan haladva a végső kombináció felé. A csoportos kompozíció alapeszközei az unisono (minden táncos ugyanazokat a mozdulatokat végzi ugyanabban az időben, a vizuális erő kedvéért) és a kánon (ugyanaz a motívum időben eltolt indulásokkal, mint egy zenei körkánonban).

A kánonnak több változata van aszerint, hogyan követik egymást az indulások: a szekvenciális kánon, amelyben a táncosok szabályos időközönként, egymás után veszik át a motívumot; az átfedő kánon, amelyben mindenki elkezdi, mielőtt az előző befejezné; vagy a frázisok egymásra rétegzése a sűrűbb hatásért. E változatok elnevezése inkább bevett pedagógiai szokás, mint egységes norma; a kánon mindenesetre érzékeny időzítést és a többiek tudatos figyelését kívánja, és az időközzel (a táncosok közötti időzítéssel és térközzel) játszva összetettebbé tehető.

A térbeli tervezés foglalja magában a formációkat: a koreográfus útvonalakkal (pathways), formációkkal és szintekkel (levels) dolgozik, hogy textúrát és vizuális hatást teremtsen, főleg csoportban vagy duóban. Ehhez jönnek a mélységet adó szögek, a szimmetria (a két oldal egyenlő felosztása) és az aszimmetria szembeállítása, valamint a fókusz, a figyelem központi pontja a térben. Az alkotás ösztönzésére a növendékekkel triókban vagy kvartettekben rövid táncetűdöket komponáltathatsz irányított vagy strukturált improvizációval, ingerekből kiindulva (vers, fényképek, formák, textúrák). Egy webes eszközzel, például a Stancz alkalmazással ezeket a formációkat 2D-ben, 3D-ben és nézőtéri nézetben is elhelyezheted és megnézheted.

Ha egyértelműen akarod átadni a helyeket, a puszta „bal” és „jobb” félrevezethet, mert a beszélő tájolásától függ; a francia színház ezért saját viszonyítási pontokat használ. A nézőtérről (a közönség felől) nézve a côté cour a színpad jobb oldala, a côté jardin a bal. Több francia emlékeztető is segít: a „J.-C.” kezdőbetűk (mint Jésus-Christ) balról jobbra olvasva Jardint adnak balra és Court jobbra, ha a nézőtérről nézed a színpadot; az előadó felől „côté cour, côté cœur”, mert a szív a bal oldalon van; a „jardin” szóban pedig van D, mint „droite” (jobb, az előadó jobbja), a „cour” szóban nincs.

Figyelj a viszonyítási rendszerre: a cour és a jardin a nézőtér felől van meghatározva (cour = jobb, jardin = bal), a színpadon álló előadó szemszögéből azonban fordított. Mindig mondd meg, honnan nézed, amikor helyet adsz meg; magyarul a „jobbra, a nézőtérről nézve” forma a legbiztosabb. A mélységnél a „face” a színpad nézőhöz legközelebbi része (az előszínpad), a „lointain” a hátsó rész, a face-szel szemben. A „plateau”, vagyis a játéktér egymás melletti terek együtteseként, a művészek és a technikusok számára is olvasható rácsként van elgondolva, ezért természetes viszonyítási pont a helyekhez.

Ez a szóhasználat a Comédie-Française-nél született 1770 körül, amikor a társulat a Tuileriák palotájának Géptermében (Salle des Machines) játszott, amely egyik oldalon a Louvre udvarára, a másikon a Tuileriák kertjére nyílt; a régi „király oldala” és „királyné oldala” elnevezéseket a forradalom után váltották fel. Egy közös viszonyítási rendszer és egy közös nézet (például a formációk megjelenítése 2D-ben, 3D-ben vagy nézőtéri nézetben a Stancz segítségével) megkönnyíti a helyek átadását a növendékeknek.