Koreográfia betanítása és megosztása a csapattal

Egy koreográfia veszteség nélküli átadásának legkönnyebben hozzáférhető módja, ha egy írásos anyagot egy felvett referenciavideóval párosítasz. A gyakorlatban minden 8-as blokkhoz írsz egy rövid leírást a fő mozdulatról, az irányáról és a szintjéről (magas, közép vagy talaj). A videó vizuális támaszként oszlatja el azokat a kétértelműségeket, amelyeket a szöveg önmagában sosem fed le teljesen.

Ez az írás plusz videó páros azért működik, mert két regisztert ötvöz: az írásos nyom rögzíti a szándékot és a szerkezetet (a blokkok sorrendjét, az irányokat, a szinteket), a felvétel pedig a valódi mozdulatot mutatja, a kiterjedésével és a dinamikájával együtt. Egy csapatnak könnyen terjeszthető formátum: minden táncos annyiszor nézheti vissza a videót, ahányszor csak kell, és a jegyzetekből visszakeresheti a szakaszok sorrendjét.

Ezeknek a jegyzeteknek a felépítéséhez érdemes a koreográfia térbeli összetevőire támaszkodni: a szintekre (magas, közép, alacsony), a talajon bejárt útvonalakra (egyenes vonalak, átlók, cikcakkok, spirálok, ívek) és a csoport térformáira (sor, oszlop, átló, geometriai formák, például a négyzet vagy a háromszög). Ha ezeket az elemeket blokkról blokkra kifejezetten megnevezed, sokkal megbízhatóbb lesz az átadás.

Ahhoz, hogy félreértés nélkül oszd meg a helyeket, az egész csapatnak ugyanazt a színpadi szókincset kell használnia. Franciaországban a côté cour és a côté jardin kifejezést használják. A côté cour a színpad jobb oldala, ahogy a közönség látja; a côté jardin a bal oldala. A klasszikus francia emlékeztető Jézus Krisztus francia kezdőbetűit (J.C., Jésus-Christ) társítja a színpad rajzához: J (Jardin) balra, C (Cour) jobbra.

A mélységet a face és a lointain írja le. A face a színpad eleje, a közönséghez legközelebbi rész; a lointain, amelyet a hátsó fal zár le, a legtávolabbi pont. Mivel a színpad régen lejtett, megmaradt a szokás, hogy a lointain felől a face felé haladást „lefelé menésnek”, a face felől a lointain felé haladást „felfelé menésnek” mondják. A francia plateau szó pedig tágabb teret jelöl, mint a scène (a színpad), mert a takarást és a színpad alatti teret is magában foglalja.

Figyelj, ha angolszász anyagokkal dolgozol: a nézőpont logikája megfordul. Angolul a „downstage” a közönséghez közeledést, az „upstage” a távolodást jelenti (a lejtős, angolul „rake” színpadok öröksége). Ami a legfontosabb: a „stage left” és a „stage right” a közönség felé forduló előadó szemszögéből értendő, a „stage right” tehát az ő jobbja, vagyis a néző bal oldala. A „côté cour” (a közönség jobbja) és a „stage right” (a táncos jobbja) így ellentétes nézőpontból indul, és két ellentétes oldalt jelöl: érdemes ezt mindig pontosítani, hogy elkerüld a félreértést. Egy nagy színpadot általában kilenc zónára osztanak a négy irány (upstage/downstage, stage left/right) metszésében.

Az anyagokon túl a táncosok úgy jegyzik meg a helyüket, hogy értik a szerepüket, és egymásra támaszkodnak. Ahhoz, hogy jól helyezkedj el egy csoportban, ismerned kell a szerepedet (szólista, a formáció tartóoszlopa vagy kiegészítő), figyelned kell a többiek mozgását, hogy előre lásd a szükséges ritmust és teret, és így elkerüld az ütközéseket. Ha tudatosan a sarkokba helyezkedsz, és az átlókat használod, vizuálisan érdekesebb vonalak születnek, és csökken a kockázata, hogy eltakarod a többi táncost a közönség elől.

Az előadás alatti összhang a nonverbális kommunikáción is múlik: egy pillantás, egy mosoly vagy egy apró kézmozdulat gyakran elég ahhoz, hogy a csapat szinkronban maradjon. Minden próba után érdemes visszajelzést kérni a társaidtól a helyezkedésről és a szinkronról. A próbák gyakorlatában jó szokás a padlón megjelölni a viszonyítási pontokat és a helyeket, hogy rögzüljön a térbeli emlékezet; ezt mindig az adott helyszínhez kell igazítani.

A kompozíciós eljárások szókincse a közös memorizálást is segíti, mert minden pillanatban megnevezi a táncosok közötti viszonyt. Az unisono: ugyanazt csinálni ugyanabban az időben, ugyanabba az irányba (ez nem azonos az egyszerű „együtt csinálással”). A kánon: ugyanazt a mozdulatot többen veszik át, de eltolva, szabályos időközönként újra bevezetve. Az akkumuláció egymás után ad hozzá mozdulatokat, mindig ugyanarról a kiindulópontról újrakezdve (egyfajta „mozdulatos süketelefon”). Ehhez jönnek az olyan viszonyok, mint a tükör, a kaszkád, a párbeszéd, a kontakt vagy az emelés, valamint a csoportosítási módok (duó, trió, kvartett). Egy webes eszköz, például a Stancz, lehetővé teszi, hogy ezeket a formációkat 2D-ben, 3D-ben és nézőtéri nézetben elhelyezd és megnézd, ami segít előkészíteni és megosztani a helyeket a próba előtt.

Egy mű hosszú távú archiválásához létezik egy speciális tudás: a mozgáslejegyzés (dance notation). Ez az emberi tánc mozgásának és formájának szimbolikus ábrázolása, amely grafikus jeleket, figurákat, útvonalrajzokat, numerikus rendszereket vagy betűkkel és szavakkal írt jelöléseket használ. Főként a koreográfiai művek rögzítésére és újra színpadra állítására (restaging) használják; 1948-ban Hanya Holm volt az első Broadway-koreográfus, aki szerzői joggal védette táncpartitúráit, a Kiss Me, Kate című musicalhez.

A nyugati kultúrában a két legelterjedtebb rendszer a Labanotation és a Benesh Movement Notation. A Labanotationt (más néven Kinetography Laban) az osztrák–magyar koreográfus, Rudolf von Laban (Laban Rudolf, 1879–1958) dolgozta ki az 1920-as években, és ma is azok részesítik előnyben, akik nem klasszikus tánccal foglalkoznak. A Benesh Movement Notationt 1955-ben alkotta meg Rudolf és Joan Benesh; oktatása 1956-ban kezdődött a Royal Academy of Dancingen, és világszerte a balettpartitúrákban használják, míg a Labanotationt inkább a nem klasszikus táncban.

Egy fontos fenntartás: a tánclejegyzés szakértői tudás (a koreológusoké), nem a nagyközönségnek szánt eszköz. Sok rendszer ráadásul egy adott stílusra specializálódott, és más tánctípusokat nem ír le hatékonyan, ami korlátozza az egyetemes használatukat. Egy amatőr csapatnak ezért jobb a mindennapokban a videóra és az egyszerű jegyzetekre támaszkodnia, a lejegyzést pedig a megőrzés professzionális módszereként fejben tartani.